A miso a japán gasztronómia egyik alapköve, mely viszont érdekes módon Kínából származik
és a Kr.e. 4. században már készítettek ételeket a hozzáadásával. Akkori hozzávalói a só, a
szójabab, a búza, illetve némi alkohol voltak és hisiónak nevezték.
A miso a 7. században vált a japán konyha részévé, mikor is a japánok Kínából átvették a
buddhizmus hitét és a szerzetesek segítségével számos szója alapú élelmiszerrel együtt a miso
is ismerté vált a szigetországban. A Kamakura korszakra a miso már a japán konyha
nélkülözhetetlen részét képezte és minden étkezés során a szárított hal, rizs és friss zöldségek
mellé kitálalták az asztalra. A Muromacsi korszakig őrlés nélkül adagolták bele a szójababot,
de ebben az időszakban felfedezték, hogy pasztává passzírozható, így már kisebb adagokban,
ételek ízesítésére is alkalmazható. Ezt követte a temaemiszo fogalmának megjelenése, ami
annyit tesz, hogy házi miso. Amiatt, hogy egy könnyen és gyorsan elkészíthető ételízesítőről
van szó, sokan rászánták az időt és a szójababot saját otthonukban passzírozták és keverték
össze a többi hozzávalóval. Az Edo korban pedig már rengeteg féle misot készítettek, melyek
ízükben, állagukban és illatukban is különböztek egymástól, attól függően, hogy éppen
milyen évszakban, vagy a szigetország melyik régióijában készítették.
Ma leginkább már gyárakban készítik el a misot, de már nem csak a szójabab, hanem az árpa
és a rizs is alapjául szolgálhat. Számos bolt árusítja a miso pasztát és jó hír, hogy
hűtőszekrényben tárolva sokáig eláll. Azáltal, hogy sok mikroorganizmust tartalmaz, ajánlott
csak a főzés végén, illetve rögtön az étkezés elején az ételhez adagolni.
